Ma beugrottam a Szabó Ervinbe és meglepődtem.

Az én szememben a könyvtárak eléggé megbecsült helyet foglalnak el. Sok városban éltem, mindegyikben tag voltam, mindegyiket második otthonomként szerettem.

A könyvtáros nénik kedves pótmamáim, a könyvek őszinte barátaim voltak. Ez a híres fővárosi épület is hasonlóképp kedves szívemnek, bár itt a hatalmas látogatottság és a nagy méretek miatt kevésbé tud érvényesülni az a meghitt légkör, ami tényleg megadja a báját ezeknek az intézményeknek.
Persze az épület hatalmas méretei és a gyönyörűen kidolgozott külső-belső ámulattal tölt el és ha az ember igazán akarja, itt is megtalálhatja a csendet, de itt sokkal inkább a színtiszta funkciót látta el mindig is a szememben minden. Nem beszélgethettem soha a könyvtárosokkal, minden gyorsan szakszerűen történt és ehhez az embereknek valahogyan mindig pörögnie kellett.

Egy kicsit talán elembertelenedett a folyamat, hogy a folytonosság fenntartható legyen.